Az asszertív külső agresszív belsőt takar

Széleskörűen elfogadott paradigma, hogyha az országok élén nagyobb számban lettek volna női vezetők, a történelmet jóval kisebb mértékben jellemeznék háborúk, véres csatározások, öldöklő hadjáratok. Az általános vélekedés ugyanis az, hogy a szebbik nem képviselői kevésbé harciasok a férfiakhoz képest, empatikusabbak, asszertívabbak, diplomatikusabbak, együttműködőbbek, sőt mi több, jól tompítják a férfiak merész, gyakran túlzó, felelőtlen kockázatvállalásait is. 

Úgy tűnik azonban, hogy míg ezek a (tév)hitek talán megállják helyüket a mai politikusok, államvezetők, vagy szervezeti menedzserek esetén, de az 1480-1913 időszak 18 európai országának 193 uralkodóját és uralkodónőjét górcső alá véve, már nem igazán. A Chicagói Egyetem és a virginiai College of William & Mary kutatói azt találták, tudniillik, hogy amikor egy-egy államalakulat élére nő került (pl.: a spanyol Armadát is legyőző I. Erzsébet angol királynő, az orosz birodalmat felvirágoztató Nagy Katalin cárnő, a hatalmas gyarmatbirodalmat kiépítő Kasztíliai Izabella vagy akár a Habsburg birodalom egységét megvédő és megszilárdító Mária Terézia), az általa irányított ország 39 százalékponttal nagyobb valószínűséggel vett részt valamely fegyveres konfliktusban, mintha azt egy férfi vezette volna.

Erre a sokak számára minden bizonnyal meglepő eredményre megvannak, naná!, a férfi-domináns társadalmak maszkulin válasz-panelei, melyek szerint a nők természet(ük)nél fogva nem vezetői székekbe valók. Így egy „gyenge” nő által kormányzott terület az ellenfelek szemében „sebezhető”, „könnyű préda”, ezért nagyobb valószínűséggel támadták azt meg. De az uralkodónők is demonstrálni akarván - a közkeletű megítélés szerint nem létező - rátermettségüket, igyekeztek férfi szerepben tündökölni, és ezért ők maguk is gyakrabban kezdeményeztek háborúskodást és indították meg seregeiket politikai ellenfeleik felé. 

És bár ezek a férfias magyarázkodások „logikusnak” tűnnek, de azt a – szintén a fenti kutatók által megállapított – kutatási eredményt mégsem magyarázzák meg, hogy a királynők férfi kollegáiknál nagyobb valószínűséggel sikeresen meg is hódították, illetve tartották az általuk megtámadott területeket! Épp ezért a kutatási eredmények következtetéseinek levonásakor a férfiak szerecsenmosdatása helyett talán érdemesebb Ockham borotváját használni és - levágva a felesleges hipotéziseket - a legegyszerűbb magyarázatot elfogadni, mely szerint lehet, hogy a nők, illetve a női vezetők, sok minden más mellett, a vezetésben (steering, governance, leading) – és a hódításban – is legalább ugyanolyan, ha nem tehetségesebbek, mint férfitársaik. Márha szükségszerű egyáltalán és nem teljesen felesleges ezen pörögni, és a vezetői tehetség, kvalitások vagy épp kompetenciák mentén különbséget tenni a nemek között. A tettek, cselekedetek, eredmények legyenek a mérvadók és ne a nemi hovatartozás.