Van itt munkaerő! Csak rossz helyen...

Annak ellenére, hogy a hazai munkaerő-piac egyöntetűen a megfelelő munkavállalók hiányával küzd, távolról sem szabad azt kijelenteni, hogy Magyarországon nincs munkaerő. Munkaerő bizony van, de az sajna sok esetben nem-megfelelő, azaz nem megfizethető és/vagy nem megfelelően képzett és/vagy rossz helyen van és nehezen mobilizálható. Míg Győr-Moson-Sopron megyének valóban munkaERŐ kellene (ott gyakorlatilag megvalósult a teljes foglalkoztatás a maga 1,3%-os munkanélküliségi rátájával), addig Szabolcs-Szatmár-Beregbe viszont munkaHELY kellene, hiszen országos szinten itt a legnagyobb, 8,7%-os a munkanélküliség, vagyis kritikus a helyzet, ráadásul az előző évhez képest még romlott is.

És bár nagyon imponálók az országos szinten csökkenő munkanélküliségi adatok (3,6% 2019 első negyedévében), a növekvő munkanélküliség lokális (megyei, kistérségi) szinten egyáltalán nem ritka jelenség Magyarországon (a 19 megyéből 7-ben nőtt a munkanélküliség 2018-ban, 2017-hez képest!). A hazai munkanélküliségi ráta kedvező alakulásának egyik nem elhanyagolható – matematikai – oka ugyanis az, hogy a közmunkaprogramokban foglalkoztatottakat is ide sorolja a statisztika. És mivel szűkülni kezdtek a közfoglalkoztatási lehetőségek – példának okáért oly módon, hogy három éve nem emelkedett a közmunkásként dolgozók keresete – ennek az eredménye az lett, hogy Szabolcsban, Baranyában, Hajdú-Biharban, Békésben és más, a közmunkával fokozottabban érintett megyékben jelentősen emelkedett a munkanélküliségi ráta. Nem véletlenül, persze, hiszen a közmunkaprogramból kikecmeregni igyekvők csak egy viszonylag kis részét tudja/akarja az elsődleges munkaerő-piac foglalkoztatni (főként a nagyon komoly kompetencia, készség, képzettség, tapasztalat vagy (munka)szociális hiányosságok miatt). Mi több az ország ezen megyéiben – a munkaügyi hivatalok adatai szerint – zömében közmunkás pozíciók nyílnak meg, Borsodban és Szabolcsban az új munkahelyek 90 %-a (!) nem az elsődleges munka-erőpiachoz (és azon belül az értékteremtő versenyszférához), hanem valamilyen közfoglalkoztatási programhoz kapcsolódik.

Szóval, lehet bűvészkedni a számokkal, és elismerésre méltó munkanélküliségi adatokat közzétenni, de a lényeg mégiscsak az, hogy hiába van jelentős, sőt itt-ott már-már kritikus számú nyitott pozíció országszerte (amely sok esetben zöldmezős beruházások elhalasztásához, gyártósorok leállításához, termelőüzemek bezárásához vezet) a rendelkezésre álló – de a foglalkoztatói igényeknek nem-megfelelő – munkaerő ezeket a pozíciókat nem tudja feltölteni. A jelenlegi keretrendszerben semmiképp, azaz balgaság arra számítani,  hogy komoly termelékenységjavulás vagy foglakoztatási szerkezetátalakítás nélkül, érdemben tovább csökkenhet a munkanélküliség, illetve növekedhet a foglalkoztatottság szintje. A munkáltatóknak paradigmát kell váltani, és megbarátkozni a gondolattal, hogy tetszik, nem tetszik, de plusz forrásokat kell biztosítani (átcsoportosítani) például a mobilitás ösztönzésére, azaz a munkásszállítás erősítésére, a lakhatás biztosítására (munkássszállók építésére), a munkábajárás emelt szintű költségtérítésére vagy urambocsá’ a családi letelepedés támogatására (a felkészítési-orientációs-mentorációs és szakképzési programokon túl!). Az utazás, a családtól való távollét ugyanis, jelentős fizikai, szellemi és anyagi terheket ró az ingázó munkvállalókra, és ezt nem szívesen fizeti meg a hazai piac. Most még. És amíg ez nem változik, addig az országon belüli mobilitás nem tud enyhíteni a hazai szakemberhiányon.

Mert munkaerő, egyébként, van. Csak nem ott, ahol a munkáltatók vannak.