Rút híd nyolchónapnyi megfeszített munka eredményeképp

A második világháború során a visszavonuló német csapatok az összes budapesti Duna-hidat felrobbantották. Azonban a városnak, és az egész országnak is, az időszakos és igencsak korlátozott kapacitású átkelési lehetőségek mellett egy, az évszakokkal, illetve az időjárás (pl.: vízállás, jégzajlás) szeszélyeivel dacolni képes, többé-kevésbé állandó hídra is mihamarabb szüksége volt. A Kossuthról elnevezett új, budapesti, állandó – bár határozott idejű, eleve csak 10 évre tervezett – Duna-híd építésére gyakorlatilag egyetlen helyen nyílt lehetőség, márpedig a Kossuth tér és a Batthyány tér között, hiszen másutt vagy hídroncsok, vagy ideglenes pontonhidak álltak. Tervezésénél sem esztétikai, sem várostervezési szempontok nem merültek fel, az egyetlen cél Pest és Buda lehető leghamarabbi állandó és biztonságos összeköttetése volt.

Az építkezést tehát villámgyorsan, és mai fejjel vállalhatatlan körülmények között kellett elvégezni, ugyanis a háború pusztításai okán, se pénz, se alapanyag, se felszerelés (gépek, eszközök), se gyártó-termelő kapacitás, se munkaerő nem állt elegendő rendelkezésre. A munkásokat jórészt természetben fizették, magyarán az ellátásért, ételért dolgoztak (külön feladatot jelentett, hogy össze tudjanak szedni annyi konyhai edényt, hogy a munkások számára egyáltalán főzni legyenek képesek az építkezés konyháján) nemegyszer napi 16-20 órát, mínusz 10-15 fokban, szakadt munkaruhában, szétmálló cipőkben.

Mindezen nehézségek ellenére éjjel-nappal, hétvégén, karácsony ünnepén és újév napján is folytak a munkálatok és – a korábbi budapesti Duna-hidakhoz képest – se nem szép, se nem túl erős átkelőt 8 hónapnyi önfeláldozó munka eredményeképp a gyalogosok előtt 1946 január 15-én, míg az autóforgalom számára január 18-án megnyitották, amely ezután – igaz számos szerkezeti cserét követően és a sebtiben végzett munka miatt állandó hibajavítási és karbantartási munkálatok mellett, de - 10 éven át szolgálta a budapesti közlekedést.

Csak összehasonlításképp a Lánchíd 100 évvel korábban 10 év alatt, a legrövidebb budapesti átkelő, a Szabadság híd pedig az 1890-es évek közepén 2 évig épült.

Az akkori politikai rendszer persze nem volt „hálátlan” a megfeszített munkavégzésért, bár a nemmindennapi munka ellentételezését elég nemmindennapi módon oldotta meg:

• mivel a bérek fedezete nemigen állt rendelkezésre, ezért a bérfizetést, a kormány felhívására, a munkások számára történő ruha-, élelem- és pénzgyűjtés szervezésével oldották meg;
• a tervezőt pedig – aki a koalíciós időkben rövid ideig államtitkár, majd újjáépítési, illetve közmunkaügyi miniszter is volt – 1947-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és perbe fogták (csak 1955-ben kaphatta vissza szabadságát).