Úttörőnek lenni nehéz

2017. júl. 7. 3:31

Bár annak idején az úttörők tizenkét pontjában – a jelenleg még a munkaerőpiacot uraló X-generációsok talán még emlékeznek rá – egyáltalán nem szerepelt az alkalmazkodóképesség fejlesztésére, a rugalmasságra, a kreativitásra vagy az innovativitásra vonatkozó fogadalom. Pedig nem ártott volna!

Úttörőnek, az utat elsőként kitaposónak, az előlhaladó újítónak, alkotónak, gondolkodónak, feltalálónak, változás-kezdeményezőnek lenni nehéz. Még ma sem könnyű kihívás ez, pedig az úttörőkorszaknál összehasonlíthatatlanul hatékonyabb kommunikációs eszközök állnak rendelkezésre ahhoz, hogy egy eszme, gondolat, technikai-technológiai, működés-szervezési újdonság minél szélesebb körben elterjedjen (amire speciel igen nagy szükség is van, hiszen a világ a korábbinál nagyságrendekkel gyorsabb és változékonyabb lett), mert az atipikus tipizálódásához nem csak az kell, hogy az adott innovációnak legyen hová adaptálódnia, hanem az is, hogy az integráló társadalmi-közösségi közeg fel is legyen készülve/készítve az újdonság a befogadásra .

Everett Rogers amerikai szociológus általános diffúzió-elméletében egyfajta kommunikációs folyamatnak tekinti az innováció terjedését, azt a folyamatot, ahogy egy újítás elterjed, ismertté, majd általánossá válik egy adott társadalmi közegben, (munka)közösségben – vagy azok egy részében – amelynek (köz)érthetőségét, bonyolultságát, kivitelezhetőségét, beilleszthetőségét és legfőképpen gazdasági, társadalmi-közösségi, vagy épp egyéni-személyes előnyeit, hátrányait, potenciális hasznosságát (amit azt sokan a profittermelő képességgel tesznek egyenlővé…) és kockázatosságát a (munka)közösségek, illetve azok egyes tagjai eltérően ítélnek meg. Az innováció adaptációs folyamata épp ezért a (munka)közösség meglévő értékei, szokásai, gondolkodásmódja (közösségi kultúrája) által is befolyásolt egyéni és kollektív döntések sorozata, amely során egyéni és közösségi értékelések eredőjeként alakul ki végül az ítélet, illetve az elutasításók és a befogadók azon aránya, amely szerint

vannak az úttörők (újítók), akik a többieknél jóval kreatívabbak, innovatívabbak, nyitottabbak, tájékozottabbak, érdeklődőbbek és kockázatvállalóbbak, de igen kevesen vannak (2,5%). És egy fecske, ugyebár, nem csinál nyarat, egyetlen úttörő újító a legtöbb esetben kevés a szükséges változások megvalósításához és elterjesztéséhez, ráadásul nem is ők (az eredeti újítók),
hanem a korai adaptálók lesznek igazán sikeresek és eredményesek, no meg ismertek, az innováció révén. De kezdetben még a korai adaptálók is kevesen vannak (13,5%), viszont egy innovációban felismerni és bátran megragadni a lehetőséget ritka képesség, és óriási előnyt jelent(het), hiszen ellesni, lemásolni, követni valamit nagyságrendekkel könnyebb, mint kitalálni ugyanazt. A kezdeti gyerekbetegségek kijavítása is jóval egyszerűbb, mint a nulláról működésbe hozni valamit, ezért ők, a kora adaptálók az üzleti értelemben vett legeredményesebb és legsikeresebb innovátorok általában.
A korai adaptálók hatására - akik általában a (munka)közösségek elismert, karizmatikus tagjai - kezd el aztán növekedni a csatlakozók száma: ők lesznek a korai többség (34%), akik óvatosak ugyan és megfontoltan haladnak, de szerepük meghatározó az innováció tipikussá válásában, hiszen ők alkotják az innováció tömegbázisát, melynek erejénél fogva fordul át az atipikus tipikussá.

Bill Gates az Út a jövőbe című írásában leírt "vallomása" szerint, egy vállalat számára nem kifejezetten előnyös, ha a legforradalmibb terméket kínálja. Általában előnyösebb, ha megfigyeli, hogy mit csinálnak a konkurens cégek (pl.: a Microsoft esetében az Apple...), majd miután megvárta míg azok piacra dobják a terméküket és szembesülnek a minden újításban benne rejlő nehézségekkel, árassza el a piacot a saját, de a konkurens cég termékein alapuló olcsó másolataival.

A következő csoport, az előzőekhez képest stagnáló, illetve enyhén csökkenő létszámú társaság: a kései többség (34%). Ők nemritkán csak szükségből, kényszerűségből vagy kényszerből fogadják el az változásokat.
Az adaptációs folyamat végére pedig a lemaradók maradnak, akik száma egyáltalán nem elhanyagolható (16%). Az ő csoportjuk mozdítható a leglassabban és legnehezebben az innováció irányába – többek között azért, mert a korábban említett csoportoknál ők a legkevésbé integrált részei a (munka)közösségeknek. Pedig – és ezt a paradoxont Rogers is látta már – számukra jelentené a legnagyobb hasznot az általuk egyébként elutasított, soha be nem fogadott újítás…

Az innováció terjedésében alapvető szerep jut mind a tömegkommunikációs, mind az interperszonális csatornáknak. Korábban is, de manapság különösen, hiszen az internet, a közösségi média, valamint az okostelefonok megjelenésével tömegek számára és szinte azonnal elérhetőek az innovatív megoldások (hasonlóan a tudáshoz való hozzáféréshez a nyomtatás megjelenését követően). Azonban az sem elhanyagolható mellékhatás, hogy az emberek többsége többet érintkezik a hozzá hasonlókkal, így – éppen a technológia miatt – több és élesebb határvonal is jön létre az egyes csoportok között, amely paradox módon megnehezíti az atipikus tipizálódását.

A szervezetek döntő többsége ráadásul egy adott szituáció diktálta helyzetre építi fel statikus struktúráját (folyamatait, rendszereit, munkaköreit, koordinációs mechanizmusait) és foglalkoztatja abban, szintén igen kötött keretek között, munkavállalóit – gyakorlatilag teljesen kizárva a foglalkoztatásból az újítást, a flexibilitást, az alkalmazkodást, az evolúciót. Válsághelyzetben aztán amikor a statikusnak vélt környezet követhetetlen gyorsasággal változik meg, jön a működési zavar, az ide-oda futkosás, a sokk, a tanácstalanság, a kapkodás, a tűzoltás, a külső tényezőkre – a kormányra, a szomszédra, az idegenekre, az időjárásra, a munkáltatókra, a munkavállalókra – való mutogatás. A válság elmúltával aztán gratulálnak maguknak az adott krízis leküzdéséhez, saját vállukat veregetve, megnyugodva, elégedetten (változási kényszermentesen) menetelnek tovább egy újabb krízis felé, anélkül, hogy a foglakoztatási paradigmák determinálta kockázatokat próbálnák meg csökkenteni, példának okáért az atipikus megoldások tipizálásával, a foglakoztatási diverzitás növelésével, az újítók törte úton történő további bátor lépések megtételével.