Kora újkori cirkadián

A kora újkori tudomány álláspontja szerint a test a sötétség óráiban tisztította meg magát a „rossz testnedvektől”. A reggeli ébredéssel feltörő vizelet- és székletürítési inger, „az egész test érezhető könnyűségével” egyetemben, volt a bizonyítéka annak, hogy az éjszakai alvás megtette tisztító hatását.

Mivel a megfelelő minőségű és mennyiségű alvás biztosításának módja korántsem volt (már akkor sem) magától értetődő – és a kor orvosi irodalma arról árulkodik, hogy akkoriban is sok ember szenvedett alvászavaroktól – igen jövedelmező piaca alakult ki a különféle tanácsokat és egyéb segítséget nyújtó szolgáltatásoknak, melyek eredményeképp az emberek altató hatású növényi italokat fogyasztottak, nyugtató illatú virágokkal tömték ki párnáikat, meditáltak vagy imádkoztak lefekvés előtt, esetleg monoton, de kikapcsoló tevékenységet folytattak, mint a hímzés. De az újkori orvosok leggyakoribb javaslata az volt, hogy az alvásnak követnie kell az éjszaka és a nappal természetes ritmusát, a mai modern szóhasználattal élve a cirkadián ritmust.

A napfelkeltéről úgy tartották, ellenállhatatlan folyamatok láncolatát indítja el az alvó ember testében, megnyitva a pórusokat és előidézve a szellemek kifelé áramlását a belső szervekből. A naplemente ezzel ellentétben a test lenyugvását jelentette számukra, amivel a hő és a vér a test belseje felé vonult vissza. A sötétségtől megfosztva tehát a fáradt test energiáit tovább húzza kifelé a fény, így a kimerült, „rohadt, párás nedvekkel” telített test egyre gyengébben képes csak pislákolni, azaz működni.

E természetes ritmus túl sok vagy túl kevés alvással történő felborítása egyet jelentett a természet törvényeivel való ellenkezéssel. A pihenés elnyeréséhez ki kellett iktatni a természetellenes fényforrásokat, és minden eszközt megragadni a sötét és békés éjszakai pihenés érdekében. Hatékony függönyök hiányában már a holdfény is kisebb problémát jelenthetett az akkori kor embere számára (mivel a hold képes a napfény ébresztő hatását produkálni), de a gyertyafénynél későig történő fennmaradást vagy munkavégzést, esetleg tanulást, kimondottan veszélyesnek tartották. Az ipari forradalom mesterséges világítási vívmányai pedig, amelyek lehetőséget adtak a kor dolgozója számára, hogy az ébren töltött óráit saját maga menedzselhesse, már maga volt a „pokol” a természetes alvásciklusok fenntartásáért küzdő korabeli orvosok számára.

A kora újkori alvásgyakorlat talán legmeglepőbb ismérve azonban a „kétfázisú alvás” rítusa volt, amely mára, a mesterséges világítás elterjedésével, teljesen el is tűnt.

Az alvással töltött időt két részre osztották: a fontosabbnak, sőt egyenesen elengedhetetlennek számító "első alvást" (a mai modern alváskutatók is azt tartják, hogy az éjfél előtti alvás duplán számít!) a „vigyázás” követte, majd ezután jött a "második alvás" hajnalig. Az első és a második alvási periódus között, a "vigyázás" során, az emberek egy-két órán át maradtak fenn, ami elegendő volt arra, hogy elmondják az éjszakai imát, felszítsák a tüzet, tanuljanak, esetleg bepótolják a korábban elmaradt házi teendőket, vagy éppen a párjukkal foglalatoskodjanak.

E tudatos éjjeli ébrenlét azonban nagymértékben különbözött a mai korban általános, későig dolgozva történő naphosszabbítás egészségre is veszélyes gyakorlatától. Talán mert sötétben folyt, sokkal inkább a pihenést, a feltöltődést, a mindennapi „újjászületés” - azaz a mindennapi regenerálódás - misztériumát szolgálta.