TÉRhajsza

Teljesítménycélok kitűzése, illetve azok értékelése és elismerése (azaz a TÉR rendszerek működtetése) nem lehet egyenlő, pontosabban nem szabad, hogy egyenlő legyen a növekedési kényszer szülte állandó teljesítményfokozással, illetve a munkavállalók által nyújtandó teljesítménynövelés hajszolásával.

"...van abban valami nagyon is emberi, hogy mindig egy kicsit többet akarunk. (...) Mert a csalódás túloldalán ott vár a remény és azért fejlődünk, mert mindig azt képzeljük, hogy legközelebb egy kicsit jobban fog menni. Rengeteg olyan emberrel beszéltem azután, hogy a (...) legjobb eredményüket érték el, és mind azt mondták, hogy úgy érzik, tudtak volna még egy kicsit jobbak is lenni. Bizony nem könnyű elérni a (belső) elégedettséget." - Michael Crawley: Felhő felett futni) 

Az elvárásokkal, követelményekkel önmagukban nincsen baj. Ha azok egyértelműek, korrektek (egyszerre teljesíthetők, és jelentenek kihívást) és konszenzuson (vagy rosszabb esetben kompromisszumon) alapulnak, akkor még – mondhatni - szükségszerűek is egy gazdálkodó szervezet munkavállalói számára, sőt az egyértelmű cél és az elért eredmény objektív értékelése tovább erősíti az együttműködést, és bizony növeli az egyéni és azon keresztül a kollektív teljesítményt.

Akkor keletkezik a probléma – és sok esetben ez ássa alá a teljesítmény-célkitűzési és -értékelési rendszerek hitelét a gyakorlatban – amikor az elvárások a növekedéshajszolás eszközévé válnak és értékelési időszakról értékelési időszakra változó, folyamatosan növekvő, így kvázi elérhetetlen követelményként lebegnek a dolgozók orra előtt.

Ha képtelenség, illetve lehetetlenség megfelelni az állandóan növekvő külső követelményeknek, akkor nincs lezárás, nincs végpont, nincs megnyugvás, nincs sikerélmény, a hajtás, a pörgés, a folytonos küszködés válik az alapvető elvárássá és a teljesítménycél egyszerű eszközzé degradálódik. Ilyenkor – és sajnos ez nem ritka eset – a teljesítményértékelés és az azt megelőző célkitűzés nyomasztó, szó szerint pusztító préssé válik, mind az értékelő, mind az értékelt számára. A „neverending” teljesítményfokozás hipnózisban élő munkavállalók és főnökök sztahanovista ámokfutása tragikomikus összeomlással, kiégéssel vagy a szervezet elhagyásával ér véget.

Persze, mindezek elkerülhetőek, van rájuk megoldás (még a TÉR keretein belül is:

• más, új irányok/célok kitűzése; 
• a növekedéstől eltérő egyéb értékek fókuszba helyezése; 
• az elért eredmények fenntartásának, illetve a fenntarthatóság célkitűzésének rendszerbe illesztése; 
• a rendszer- vagy folyamathatékonyság javítása, 
• a well-being; a munkahelyi flow; 
• a subbatical, a munkáció vagy akár még a napi gürcölés közbeni siesta intézményének bevezetése is), 

de a növekedési kényszer szülte, folyamatosan fokozódó teljesítményhajszolásból „önként” kilépni, kvázi szembe menni az egész gazdasági és társadalmi berendezkedéssel, pokolian nehéz kihívás. De ezt kell tudni megugrani, és nem egy folyamatosan, egyre magasabbra és magasabbra helyezett, törékeny, gyakran csak délibábként megjelenő tér-cél-lécet megpróbálni elérni.