Nem elég! A béremelés mértéke sem, de a termelékenység növekedése meg pláne nem

2011 és 2018 között a nominális bérek igen látványosan 2006 Ft/óráról 2584 Ft/órára, mintegy 29%-kal növekedtek idehaza. A forint vásárlóerejével korrigált béremelés mértéke viszont elenyészőnek mondható, annak idején is 12 euró volt és most is 12 euró körül alakul.Ugyanebben az időszakban az osztrák vásárlóerő paritásos órabér 23 euróról 27 euróra nőtt! A sógorok adata azért is fontos, mert a bérfelzárkóztatás szempontjából - a Magyar Nemzeti Bank szerint - minimum az osztrák bérszínvonal 80%-át kellene elérnünk, de jelenlege csak 47%-on állunk.

A forintban mért nagyarányú béremelkedés ellenére sincs, tehát, magyar bérkonvergencia a nyugati bérekhez viszonyítva (miközben ugyanis 2017-ben még az ötödik legalacsonyabb volt a magyar nettó bér (8023 euró), tavaly már csak az Európai Unió negyedik legalacsonyabb átlagfizetéséért (évi 8630 euróért) dolgozott egy munkavállaló idehaza), vagyis a hazai gazdasági szereplők által „kigazdálkodhatatlannak” ítélt béremelkedés mértéke még csak arra sem elég, hogy a munkaerő-piaci versenyképességünket megőrizzük és a béralapú/gazdasági/megélhetési munkaerő-elvándorlást megállítsuk. Már Szlovákia is jócskán lehagyta Magyarországot (náluk a 2011-es 12 euróról 2017-re 15 euróra emelkedett a vásárlóerővel korrigált óránkénti bér) nem véletlen, hogy északi szomszédunk is már inkább elszívja hazánktól a munkaerőt, mintsem Magyarország potenciális munkaerő-bázisa lenne. Ráadásul a románok is, a 11 eurós vásárlóerő paritásos bérükkel, egyetlen eurónyira közelítettek meg bennünket, sőt törnek felfelé az egyébként – még – európai sereghajtó bolgárok is.

Mindez azt jelenti, hogy a bérek emelkedésének ütemét nem lehet (és nem is célszerű) csökkenteni, mert ez az ország humán erőforrásának gyakorlatilag teljes elvesztéséhez vezethet, de a bérszínvonal emelésének van sajnos gazdasági korlátja, mégpedig a termelékenység (ami a bérköltségek forrásának biztosítását biztosítja, ugyebár). Egyrészt az alacsony értékű (és bérezésű) munkakörök hazai - ráadásul növekvő - dominanciája eleve nem teszi lehetővé a termelékenység nagymértékű fokozását, másrészt a magyar gazdasági szereplők közül sokan a bérköltség-növekedés kigazdálkodásának módjaként még mindig a költségalapú elszámolhatóságot (mindent, amit csak lehet, költségként írnak le), valamint a tágan értelmezett adóoptimalizálást (okosba megoldják…) választják, mintsem paradigmaváltást vagy a hatékonyság növelésének egyéb módjait (belső jövedelemszerkezet-átalakítást, folyamatoptimalizálást, automatizációt, kultúraváltást-szervezetfejlesztést, kompetenciaalapú munkaerő-biztosítást, ár-érték alapú szolgáltatásfejlesztést, stb.). ezért az átlagos magyar munkaórára jutó hozzáadott érték 2011 és 2017 között csak minimális - a béremelkedéshez képest gyakorlatilag észrevehetetlen - mértékben emelkedett csak (2010-es bázison nézve a 102,7 %-os bruttó minimálbér-emelkedés mindössze egy 7,3 %-os kumulált termelékenység növekedésével áll szemben), ráadásul a béremelkedés hatását jelentősen ellensúlyozta a forint gyengülése az euróval szemben. Pedig, elméletig, a termelékenységi korlátok figyelembevétele mellet is van tere a hazai bérek jelentős emelésének, hiszen a magyar bérek aránya a GDP-n belül "mindössze" 47% körül mozog, míg ez az arány a sógoroknál 57 %...