Mindenki rehabost akar! Mindenki akar rehabost!

Pontosabban: minden 25 főnél több dolgozót alkalmazó munkáltató akar megváltozott munkaképességű munkavállalót is foglalkoztatni. 

Persze a foglakoztatókat nem emberbaráti szeretet, vagy kiemelt szociális érzékenység, még csak nem is hatalmas empátia vezérli, hanem jórészt gazdasági (ön)érdek. Tudniillik a hazai törvényi szabályzás (a 2011. évi CXCI. (Mmtv.) törvény) értelmében mentesül a rehabilitációs hozzájárulás fizetésének kötelezettsége alól - amelynek mértéke az adott évi havi minimálbér kilencszerese - az a 25 főnél több munkavállalót foglalkoztató munkáltató, akinél az általa foglalkoztatott megváltozott munkaképességű személyek száma eléri a foglalkoztatott létszám 5%-át. 

2016-tól megszűnt a heti húsz órában limitált munkaidőkorlát, 2021-től pedig az ellátás melletti kereseti korlát is, így a megváltozott munkaképességűek teljes munkaidőben és felső bérplafon nélkül dolgozhatnak a számukra biztosított rehabilitációs ellátás igénybevétele mellett. 

Nem csoda tehát, hogy a munkáltatók igyekeznek „lehajolni” ezért az évi jópár "rehabos" milliócskáért; a 250 főnél több alkalmazottal rendelkező hazai vállalatok mintegy 80%-a foglalkoztat is már „rehabos” munkavállalót, ezzel a lépéssel is igyekezvén valamicskét enyhíteni az égető munkaerő-hiányon.

De az sem elhanyagolható szempont, hogy amennyiben egy vállalatnál a megváltozott munkaképességű dolgozók havi átlagos statisztikai állományi létszáma eléri a 30-at vagy arányuk az összes munkavállalóhoz viszonyítva meghaladja a 25 %-ot, a vállalat állami támogatást kérhet, a kapott összeget pedig, egyebek mellett, munkabérre, képzésekre vagy a munkahely rehabilitációs célú átalakítására is fordíthatja. Az adócsökkentés is fontos könnyítés, a munkaadót a megváltozott munkaképességű személy foglalkoztatásakor részkedvezmény illeti meg a szociális hozzájárulási adóból a minimálbér kétszereséig.

Az MKIK Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézet (GVI) 2021-es, féléves konjunktúrafelvételéből származó adatok szerint a hazai vállalkozások 33%-a (az 50-249 fős cégek 62%-a, a több mint 250 fős nagyvállalatok 80%-a) foglalkoztat legalább egy megváltozott munkaképességű munkavállalót.
A megváltozott munkaképességűek foglalkoztatási rátája a 2011-ben mért 18%-ról 2019-re 35% körüli szintre emelkedett Magyarországon (a mintegy 370 ezer megváltozott munkaképességű munkavállalóból közel 155 ezer (41%) dolgozik valamilyen formában). A látványos növekedés ellenére azonban ez az érték még mindig az egyik legalacsonyabb az Európai Unión belül, melynek átlaga 50% körül mozog.

Ha viszont minden nagyobbacska munkaáltató akar "rehabost" foglalkoztatni, és a megváltozott munkaképességűek  pedig, aki csak teheti, "rendes" munkához szeretne jutni, akkor mi lehet az oka a relatíve alacsony hazai "rehabos" foglakoztatási rátának?

Egyrészt a megváltozott munkaképességűek alkalmazási lehetőségeit erősen korlátozza, hogy csupán 6%-uk rendelkezik diplomával, további 55 %-uknak pedig mindössze középfokú képesítése van és sokuk részmunkaidőben vagy helyhez kötötten akar, illetve képes csak dolgozni. És persze nem is minden munkakört tudnak ellátni... Másrészt azonban a munkáltatók érzékenyítésében van nem kevés elmaradás! Nem elég ugyanis a kedvező és támogató-ösztönző törvényi szabályozás, a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásához egészen más

• foglalkoztatói attitűd, amely szerint a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatása nem jótékonykodás, hanem racionális gazdasági döntés, amely számos pozitív társadalmi hatással is jár, sőt segít enyhíteni a krónikus munkaerő-hiányt;
• személyzetfejlesztési metódus, például érzékenyítő tréningek bevezetése a vállalatok képzési palettájára;
  
• vállalati kultúra, ahol tere van az atipikus foglalkoztatási, illetve munkavégzési megoldásoknak, a nyílt és befogadó közösségi hozzáállásnak;
• szervezeti struktúra, amelyben a munkaköri rendszer is - a munkakörök esetleges átalakításával - van alkalmasabbá téve "rehabosok" foglalkoztatására;
• és nem utolsó sorban komoly (nem elbliccelhető!) infrastruktúra, illetve annak fejlesztése 

szükségeltetik.

No meg egy másfajta vezetői hozzáállás! Ahogy a normál foglalkoztatásban is, a munkavállalók erőforrásként történő kezelése helyett egyre inkább előtérbe kerül az emberközpontú, ráadásul perszonalizációt igénylő „people” menedzsment, úgy ez a megváltozott munkaképességűek esetén hatványozottan jelentkezik. Márpedig ez paradigmaváltás (és némi anyagi ráfordítás) nélkül nem megy, azaz annak az évi fejenként 1,34 millió forint megspórolhatóságának bizony ára is van, amit valakinek - ebben az esetben a munkáltatóknak - meg kell fizetnie!