Ilkovics - az egyik legjobb munkahely (volt)
Amilyen rossz híre lett a második világháború, pontosabban az államosítás után, az ezerkilencszáz-húszas és -harmincas években annyira modern, ügyfélközpontú, igen népszerű vendéglátóipari egység és munkahely volt – sőt talán még a legjobb munkahelyek közé is pályázhatott volna – a Nyugatival szemben működtetett, első budapesti tálcás-önkiszolgálós gyorsétterem és látványkonyha, a híres (majd az 50-es években inkább hírhedt) Ilkovics.
Az alapító Ilkovits Izidor a Nyugati-pályaudvaron és a környékén nyüzsgölődő utazókra, munkásokra, vasúti dolgozókra, rakodókra, hordárokra, kispolgárokra és kispénzű széplelkekre alapozta üzletét. Szakítva a kor divatos üzleti modelljeivel az önellátásra rendezkedett be (ez a gazdasági modell gazdasági válsághelyzetekben, például járvány okozta kríziskor, is kifejezetten jól jön…), több lábon állva, a kis haszonkulcsot a nagy forgalommal kompenzálva működtette vendéglátó- és szolgáltatóipari komplexumát. A talponálló és hagyományos asztalos étterme mellett, likőrüzemet és konzervgyárat is létesített, amelyek tevékenységét mosoda egészítette ki, sőt az éttermi zsír- és csonthulladékról is maga „gondoskodott”: saját szappangyárában dolgozva fel azokat. Az általa mért bort sem készen vette: szőlőt vásárolt, és a pincészeteket kibérelve készítette saját borát, majd pálinkáját, plusz éjjeli műszakra átállított cukrászműhelyt is fenntartott, így a reggeli nyitásra friss és olcsó, saját péksütemény várta a betérőket, akik üvegfalon át – első budapesti látványkonyhaként – figyelhették meg, miként készül el palacsintájuk vagy rósejbnijük. Az első pesti presszógépek és krómacél edények is az Ilkovicsnál bukkantak fel először, szagelszívókat, étellifteket, hűtő-fűtő berendezéseket, konyhai „robotokat” (krumplihámozó, -szeletelő és -sütőgépeket, italautomatákat) is alkalmazott, hogy a nagyszámú vendég ne csak jóllakottan, de elégedetten is távozhasson.
Igaz, hogy az Ilkovics tengeri heringje tavi hal, a lazaca fogas volt, a bécsi szelete pedig tehéntőgyből készült (a rossz nyelvek, vagy a konkurencia, szerint legalábbis…), ennek ellenére nagyon ment a hely: hétköznap akár ötezer embert is kiszolgáltak, ami csak úgy működhetett, ha a széles üzleti portfólió és az ügyfélközpontú szolgáltatás mellé emberközpontú humánpolitika társult. Az igen nagy vendégforgalmat bonyolító hely a pincéreit, szakácsait, takarítóit (felismerve a tisztaság előnyeit, Ilkovics a kor szintjén igencsak nagynak számító, tízfős, állandó takarítóbrigádot foglalkoztatott) anyagilag is megbecsülték, de ha kellett, maga Ilkovics is beállt közéjük dolgozni. De nyitott volt alkalmazottai újító, jobbító ötleteire is, amelyeket anyagilag is pluszban honorált. Így nem csoda, hogy – az összeírások szerint – az Ilkovics alkalmazottak száma és a meló vonzósága a Gundelével vetekedett, a második legnagyobb, illetve legjobb volt az akkori vendéglátásban.
A háború után aztán, a szakszerű vezetését-vesztett és az egyébként a kispénzű proletariátus elégedettségére épülő gyorsétteremből az államosítást követően – a proletár diktatúra alatt! –, a város talán legrosszabb hírű népbüféjévé, majd talponállójává züllött, míg '61-ben a nyugati tér átépítésekor, e neves közintézmény és foglalkoztató végleg a városi legendák és munkástoposzok ködébe veszett.
