Fel a kesztyűvel, NOB!

A változási kényszermentesség árát, valakinek, valamikor, de mindig meg kell fizetnie!

Azt, hogy a munkaerő-piaci versengésben a négynapos munkahét bevezetésétől való visszatáncolásával vereséget szenvedő Magyar Telekom, valamint a home office kísérletezgetésével hasonló eredmény(telensége)t elérő MÁV sikertelenségi békáját rövid távon „csak” a dolgozóiknak kell-e lenyelniük, vagy hosszabb távon a hazai foglalkoztatási szabályozás és kultúra rugalmatlanságának - beleértve a Munka Törvénykönyvének változási kényszermentességének – árát maguknak a cégeknek is, illetve az egész társadalomnak kell-e megfizetnie – az majd végül a gazdaságtörténet alakulásából derül ki. Az azonban már most nyilvánvaló, hogy az olimpiai gender-szabályozás antikvitásának (ezideig tartó kényszermentességének) árát – többek között – a magyar ökölvívó Hámori Luca fizette meg az olimpia lázában égő Párizsban, az elmúlt napokban.

Valószínűleg tartom, hogy a magyar olimpiai felsőbbrendűség mítoszában tetszelgő hazai sportrajongók alatt nem szaladt volna el a szobabicikli vagy remegett volna meg túlsúlyosan, bocs, túlságosan a fotelből a távkapcsolóért kinyulú izmos kéz, ha az algériai Imane Khelif, a női bokszolók 66 kilós olimpiai negyeddöntőjében nem pont egy honfitársunkat – történetesen Hámori Lucát – győzte volna le egyhangú pontozással (minthogy szinte senki sem foglalkozik itthon a tajvani Lin Yu Ting-gel, aki Khelif-fel hajszálra megegyező kromoszómabotrányba keveredett Párizsban…is). Tegyük hozzá, hogy Luca kiesését követő, főként az érintettség jogán elinduló hazai felháborodási hullám (tiltakozott a Magyar Ökölvívó Szakszövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság is) már csak aprócska csepp volt az olaszok generálta cunamihoz képest, hiszen az ő versenyzőjük a nyolcaddöntőben, 46 másodperc után – önminősített önvédelemből – feladta a küzdelmet Imane Khelif ellen, akit azóta azzal vádolnak, gyanúsítanak, pocskondiáznak és szidalmaznak, hogy Y kromoszómája, és túlságosan magas tesztoszteronszintje van, ami biológiai értelemben azt jelenti, hogy Imane nem Ms., hanem Mr. és ez egyenlőtlenül nagy fizikai fölényt biztosít(ott) neki a női mezőny többi tagjával, például a mi Lucánkkal szemben is.

Egyébként ebben van is valami, mármint a fizikai fölényben, mert Imane Khelif végül megnyerte a 2024-es párizsi nyári olimpia női ökölvívó-bajnokságának 66 kilogrammos súlycsoportját, azt a Jang Liu-t verve meg a döntőben, aki győztese volt a tavalyi, újdelhi-i boksz világbajnokságnak. Ahonnan egyébként Imane Khelif-et – a másik interszexuális versenyzővel, Lin Yu Ting-gel együtt, aki a súlycsoportját szintén megnyerve vett részt Párizsban a női ökölvívóviadalon – a Nemzetközi Bokszszövetség (IBA) már tavaly eltiltott a VB női versenyén való indulástól, egy DNS-vizsgálat eredményére hivatkozván, amely szerint Ms. Khelif biológiailag férfi…

A Nemzetközi Olimpia Bizottság (NOB) azonban kiállt a sportoló(k), és persze a saját „évezredes” szabályozási, nevezési, és gendervizsgálati módszerei mellett (ahogy tette ezt a MagyarTelekom és a MÁV is a hazai begyakorolt munkáltatási megszokásokkal kapcsolatban), kijelentvén:

...útlevelükben nőként vannak feltüntetve, és sok éven keresztül a női mezőnyben versenyeztek. Ez egyértelműen a női lét meghatározása”Hm, ami valamiért 2023-ban a Bokszszövetségnek már nem volt elég – nevezetesen: a nemiség megállapításához „csak” bekukkantani valaki szoknyája alá, és/vagy rápillantani az útlevelére – az a NOB-nak 2024-ben még bőven megfelelőnek bizonyult. És hát ennek az idejemúlt hozzáállásnak isszák meg per pillanat a levét! Nemcsak Luca, de a párizsi játékok is, mert ettől visszhangzik a sajtó, robban fel az internet, árnyékot vetve az egész olimpiai mozgalom megítélésére. De legalább – mondom én – változási/változtatási lépéskényszerbe került a NOB.

Persze a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kimagasló eszmeiségéről, fáradhatatlan sporttörténeti aktivitásáról, és ideológiai – merem állítani – őszinte naivitásáról, és nem rugalmasságáról, proaktivitásáról, gyors reakcióiról, vagy szabályozási talpraesettségéről nevezetes, a sok hasonló falrengető (társadalmi méretű változásokat kiváltó) bekapott ütés ellenére sem: gondolhatunk itt az amatőr-profi dilemma szabályozásától kezdve, az olimpia odaítélésének folyamatán, vagy a dopping ellenőrzések bevezetésén és megerősítésén át, a nagypolitika közvetlen beavatkozásán (bojkott, túszdráma, országkizárások, kormány- és pártpropagandák, stb.) keresztül, egészen a sportolók faj-vallási-nemi megkülönböztetésig és kirekesztéséig.

Talán mondani sem kell, hogy az ókori hagyományokhoz mereven ragaszkodva, az első modernkori olimpiai játékokon nők nem is vehettek részt. A kizárásukat maga Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpiai játékok nagyrabecsült (megérdemelten!) atyja forszírozta, mivel a nők sportban való részvételét egyszerűen „tisztességtelennek” gondolta, mert szerinte egyrészt az olimpia célja „a férfiak sporteredményének ünneplése és a férfi agresszió levezetése”, másrészt „illetlen, ha egy nő teste megsérül a nézők szeme láttára.” A báró merev álláspontja ellenére a második, 1900-ban megrendezésre kerülő, szintén párizsi (micsoda véletlen!) olimpián, amikoris főként a feminista mozgalmak megerősödésének hatására a NOB – nem először és nem utoljára – lépéskényszerbe került, már az indulók 2,2 százaléka (hoppá!) nő volt. Azóta brutálisan sokat izmosodott a világ minden neme, és elképesztő mennyiségű víz folyt le a Szajnán, de mégis 2012-ig (Londonig) kellett várni, hogy minden sportágban indulhassanak női versenyzők, és 124 évnek eltelnie ahhoz, hogy a férfi-női arány majdnem kiegyenlítődjék: a 2024-es Párizsi olimpián az induló sportolók csaknem fele, 49százaléka volt nő (jaj, de ebben benne volt Ivane Khelif, és a másik vitatott nemiségű női bokszoló, Lin Yu Ting is…!).

Ahogy a munka világában a koronavírus mutatott rá, és az algoritmizáció-digitalizáció erősítette fel az atipikus foglakoztatás és munkavégzés elkerülhetetlen térnyerését, úgy az élsportban a fény városának 2024-es olimpiája – ha már a négy évvel korábbi tokióinak ez nem sikerült, pedig Imane Khelif és Lin Yu Ting már ott is bokszolt, csak mindketten kikaptak, és így nem léptek senki éremesélyes tyúkszemére… – világított rá ugyanerre: mármint a változás elkerülhetetlenségére.

De a megvilágítás nem elég, sőt még a megvilágosodás sem! A fő kérdés az, hogy ki mer egy ilyen globális méretű társadalmi változási folyamatot képviselni, mi több az élére állni – legalább postaktívan, ha már proaktívan nem sikerült neki. Magyarországon a foglakoztatáspolitikában a Magyar Telekom és a MÁV, no meg persze a háttérszabályozó kormányzat nem merte/meri ezt megtenni. Vajon a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak lesz-e elég mersze végre, most már a botrány kirobbanását követően a média célkeresztjében, és sok-sok hasonló történelmi konfliktus elsimításával a tarsolyában, újra szembenézni

• az évszázados beidegződések szerint, rutinszerűen működtetett társadalmi folyamatok és szabályrendszerek – beleértve a sajátjait is – avittságával?
• a rugalmatlan elvek, ideológiák, paradigmák és dogmák meghatározta szellemiség flexibilizációjának elkerülhetetlen nehézségeivel?
• az ezirányú érzékenyítési folyamatok kollektív kockázataival?
• a széleskörű edukáció szinte megbecsülhetetlenül nagy költségeivel?
• a sportpolitikai belcsatározások békekötéséhez szükséges konszenzus- és kompromisszum-készség hiányával?
• a nagypolitika minden téren és területen megjelenő szavazatoptimalizáló törekvéseivel?
• az olimpia-szponzorok és -finanszírozók anyagi megtérülési ambícióival?
• a közösségi média kíméletlen őszinteségével, és potenciális megítélésromboló hatásaival?

Ha a NOB sem, valaki biztosan megteszi majd, hogy ne utólag igya meg a levét, vagy lássa kárát, hanem előre menekülve (kvázi befektetve ebbe) fizesse meg mindezek árát.

De most a ziccer a Nemzetközi Olimpiai Bizottság előtt van – ahogy a Telekom és a MÁV előtt is ott volt –, hogy változtasson, és a következő olimpián már csont nélkül nyerjen. Hajrá NOB, fel a kesztyűvel, előre az élre!