Inaktívaktivizáció

A munkaerőpiac radikális változásai jelentős hatást gyakoroltak a magyar társadalmi berendezkedésre is. Mióta a hazai gazdaságot egyre inkább a megfelelő munkaerő hiánya határozza meg, a termelő üzemek, gyártósorok, a közmunka-programok, de a gazdasági és társadalmi élet egyéb szereplői sem tehetik már meg, hogy olyan mértékben szelektálják leendő alkalmazottaikat, mint azt korábban (a 2007-2010-es válság előtt és alatt) tették. Amit évtizedek alatt nem sikerült kormányzati vagy társadalmi szinten meglépni, azt ez, a mostani gazdasági kényszerhelyzet, el kezdte megoldani. Egyre inkább lebontja a társadalomba mélyen beépült, előítéletetekkel terhelt diszkriminációs falakat és megnyitja, illetve egyre szélesebbre tárja a hátrányos helyzetűek, a szegregátumokban élők, a feketegazdaságban tevékenykedők, vagy épp a másodlagos munkaerő-piacon megélni próbáló, az esetek döntő részében szakképzetlen, mélyen alulképzett vagy komoly átképzésre szoruló százezrek előtt az elsődleges munkaerő-piac kapuit. Nagyban zajlik az inaktív munkavállalók aktivizációja: 

• tovább fokozódik a diákfoglalkoztatás;
• reneszánszukat él(het)ik a munkaerő-piacon a nyugdíjasok;
• csökkenget a kallódó (már nem tanuló, de még nem is dolgozó) fiatalok száma;
• csordogálnak a közmunkások is az elsődleges munkaerő-piac felé (1 év alatt - 2018 februárjához képest - mintegy 23%-kal csökkent a közmunkások száma);
• sőt a KSH Munkaerő-piaci helyzetkép, 2014-2018 című kiadványa szerint, három év alatt (2014 és 2017 között) a cigány/roma munkanélküliségi ráta 30 %-ról 18,5 %-ra csökkent, a foglalkoztatási rátájuk pedig közel 40 %-kal nőtt (négyszer akkora mértékben, mint a nem roma/cigány munkavállalóké), bár ehhez azt is érdemes hozzá tenni, hogy a hazai cigány lakosság 45 %-os foglalkoztatási mutatója még így is jelentős mértékben elmarad a 68 %-os országos átlagtól, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt harminc évben a roma/cigány népesség száma 400 ezerről 876 ezer főre nőtt, tehát több mint megduplázódott Magyarországon.

És bár a gazdasági helyzet - pontosabban az állandósuló, ráadásul magas, sőt növekvő munkaerő-hiány - kényszeríti ugyan az érintettekre a változásokat (a szükségszerű paradigmaváltozást), de ez azért elég fogcsikorgatva, nyögvenyelősen, mondjuk úgy, hogy „kényszer hatása alatt”, igen lassan, nem túl nagy hatékonysággal és a gazdasági szereplők csak viszonylag kis hányadánál történik meg. Pedig ez az út, vagy legalábbis az egyik lehetséges és járható út (azaz előítéletektől megszabadulva, a munkaerő-biztosítási költségek átcsoportosításával - a toborzás-kiválasztásról a megtartásra helyezve azt -, az inaktív munkavállalók és a másodlagos gazdaság szereplőinek egyre nagyobb mértékű bevonásával ez értékteremtésbe), amelyre rálépve már középtávon, de hosszabb távon mindenképp tartós sikerek és fenntartható eredmények érhetőek el a munkaerő-piacon, a megfelelő munkavállalókért folytatott öldöklő versenyben.