Vissza a kőkorszaki munkarendek felé
Míg a mai jóléti társadalmakban a munkavállalók heti 40-45 órát dolgoznak (mondjuk, a fejlődő országokban akár heti 60-80 órát is), addig a manapság is vadászó-gyűjtögetőéletformát folytató emberi közösségek, például a Kalahári sivatagban, vagy az Amazonas esőerdőiben – és vélelmezhetően a történelem előtti időkben, a homo sapiens hordák is – három napból csak egyen vadásznak és a gyűjtögetés sem tett ki többet napi 3-6 óránál. Mindezek tudatában már sokkal érthetőbb, hogy az ipari forradalmat követő brutális mértékű iparosodás során kialakult 70-80 órás munkahét helyett, a nyolcórás munkanapért (8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra alvás) küzdő 19. és 20. századi munkásmozgalomi törekvések sem valamiféle légből kapott utópisztikus ábrándokat kergettek. Sokkal inkább egy, a kollektív emlékezetből fakadó, tapasztalati, még az ipari forradalmat megelőző, mezőgazdasági munkavégzési ritmushoz való visszatérést szorgalmazták. Mivel a földeken végzendő munka a középkorban is – napjainkhoz hasonlóan – szezonális jellegű volt, egy átlagos jobbágynak legalább 8, de akár 25 hét „szabadidő” is juthatott az év során. Igaz, hogy a munkanap hajnaltól sötétedésig tartott és nyáron 16, télen pedig 8 órán át tartott, de a feladatvégzés nagy szünetekkel, kényelmes tempóban, gyakorlatilag teljesítménykényszer és persze blokkolóóra nélkül zajlott.
Egy 16. századi angol püspök, bizonyos James Pilkington a következőképpen írt kora átlagos munkanapjáról: „A dolgozó ember megpihen reggel, a nap egy jelentős része már eltelt, mire belekezd munkájába, aztán ideje magához vennie reggelijét (…) Délben meg kell lennie az alvási idejének, majd délután az uzsonnájának, amelyekkel eltelik a nap egy jó része, és amikor eljön az ideje este, az óra első ütésével leteszi szerszámait, és otthagyja munkáját, bármilyen szakaszban is legyen az.”
Mindemellett az egyház is jól tudta annak idején, hogy a pihenés lehetősége (na, meg a kötelező ájtatoskodás szükségessége...) boldoggá, nyugodtabbá és nem utolsó sorban munkavégzésre alkalmasabbá teszi az embereket, ezért rengeteg kötelező munkaszüneti napot iktatott a naptárba. Így aztán egy angol paraszt a 13. században „mindössze” 1600-1650 órát dolgozott évente, amely időtartam nagyjából azonos, de inkább kevesebb, a mai jóléti társadalmak dolgozóinak átlagos munkaidejénél: a Bureau of Labor Statistics (az amerikai munkastatisztikai hivatal) és az OECD nemzetközi statisztikái szerint, 2017-ben az átlag amerikai munkavállaló 1780 órát dolgozott évente, míg az átlag magyar 1740-et...
Míg 100-150 évvel ezelőtt a nyolcórás napi munkaidőre történő csökkentés és a vasárnapi munkaszünet volt a hívó szó (az 1800-as évek közepén egy brit gyári munkás a hét hat napján napi több mint 12 órát töltött a munkahelyén - azaz heti 72 órát dolgozott -, de a kereskedelemben dolgozók, nem ritkán, napi 18 órát is munkával töltöttek naponta), manapság a négynapos (vagy még annál is rövidebb) munkahét az. A munkaidő rövidülésének évszázados trendje, tehát, folytatódik. A munkahelyi stressz, a túlhajszoltság, a kiégés kikényszeríti, a robotizáció pedig lehetővé teszi, hogy vissza térjünk a kőkorszakba, legalábbis ami a munka-magánélet egyensúlyt illeti.
"Egy nap az MI által eljöhet az az idő, amikor az embereknek már nem kell olyan keményen dolgozniuk. Ha végül olyan társadalom jön létre, ahol csak heti három napot kell dolgozni, az valószínűleg rendben lesz." (Bill Gates)
Ha kevesebbet kell dolgoznunk (illetve a munkahelyünkön töltenünk az időt), akkor bizony több idő jut minden egyébre, például egy kiegyensúlyozottabb és boldogabb életvitelre.