TELEFONHÍRMONDÓ

…egy újság, amit nem írnak, de mondanak. Újság, amit nem naponként vagy hetenként adnak ki, hanem óráról órára, folyton, reggeltől estig. A szociális forradalomnak ki kell törnie, mert a szocializmus fő szóvivői: a nyomdászok és betűszedők kenyér nélkül maradnak."

E sorok jelentek meg 1893. február 15-én, amikor Budapesten, négy szerkesztővel és mintegy száz munkatárssal, köztük hírolvasókkal (telefonhírmondókkal...) munkába állt a Puskás Tivadar által megálmodott telefonhírmondó

Aztán kicsit később, 1894. szeptember 26-án megalakult a Telefonhírmondó Rt., amely "legalizálta" a működést, kiépítette saját hálózatát, folyamatosan korszerűsítette a berendezéseit, bővítette és áttekinthetővé tette műsorát, majd elnyerte a rádiós műsorszórás koncesszióját is, így a budapesti rádióadások a Telefonhírmondó helyiségeiből, munkatársainak segítségével indultak el. A műsorszolgáltatás egy ideig párhuzamosan, rádióhullámokon és telefonvezetékeken egyszerre folyt, egészen a II. világháborúig, amikoris a Hírmondó vezetékrendszere teljesen tönkrement, és már soha nem is építették ki újra, így aztán, ha a hírolvasókat nem is, de a telefonhírmondókat teljesen elfeledték...

BUCHWALD-NÉNI - nem személy, hanem foglalkozás

A Buchwald-nénik – akik általában egyszerű idős anyókák voltak – árusították azokat a filléres jegyeket, amelyek jogot adtak a frekventált pesti parkok, sétányok, fasorok látogatóinak, hogy leülhessenek az azokban kihelyezett vas karosszékekbe.

Akárcsak a mai parkolóőrök, a Buchwald-nénik is válltáskát hordtak, kezükben jegytömböt szorongattak, és árgus szemekkel vizslatták a korzózó hölgyeket és urakat, hogyha valamelyikük letelepedett egy-egy székbe, nyomban ott teremjenek, és behajthassák a szék használati díját.

Tehát a Buchwald-néni nem egy személy, hanem egy foglalkozás elnevezése volt, amely a vasszékeket gyártó és kihelyező, illetve azok, rövid időre történő bérbeadására a fővárostól 1890-ben engedély kapó, vas- és fémbútorgyáros Buchwald Sándor után kapta a nevét. A Buchwald nénik munkaerő-piaci jelenléte 1919-ig szűnt meg, amikoris a Tanácsköztársaság a székek használatát ingyenessé tette, amely a két világháború között is így maradt. A Buchwald-székek nagy része pedig a második világháborúban meg is semmisült.

KUCSÉBER - zsákbamacskás lottózsonglőr

UDVARI BOLOND - jolly joker munkakör

Az 'udvari – hivatásos – bolondot' egyáltalán nem nézték bolondnak a középkori udvarokban (ellentétben a ’született’ vagy ’ártatlan’ bolondokkal), sőt kifejezetten nagyra becsült pozíciónak számított az övé.

De nem is lehetett minden bolond udvari bolond, mert azon túl, hogy hivatásos szórakoztatónak számított, ezen tisztség megszerzéséhez egyéb szerteágazó kompetenciákra is szükség volt. A bohóckodás és viccmesélés mellett énekelni, zenélni, táncolni, bűvészkedni, sőt akrobata, hangutánzó és imitációs képességekkel is rendelkeznie kellett. Ráadásul az udvari bolondok többsége kifejezetten intelligens személy volt, aki képes és annyira tanult is volt, hogy átlátta az uralkodó nem csak mindennapi ügyes-bajos dolgait, de a nagypolitikai helyzetet is. Épp ezért gyakran szegődtek udvari bolondnak, és csináltak így karriert kiközösített papneveldei diákok, kicsapott egyetemisták, kolostorból kizárt szerzetesek.

Voltak azonban kellemetlen kötelességei is az udvari bolondoknak: gyakran az ő feladatuk volt a rossz hírek közlése, valamint a csatákban ä sereg előtt menetelve, gúnyolva és kifigurázva az ellent, a katonák feltüzelése, amely tevékenységeik egyike sem volt épp nyugdíjas állás…

Mindezekkel együtt azonban az uralkodók számára a csörgősipkás udvari bolondjaik jelentették az egyenességet, a képmutatás nélküli igazságot.

A bolondok jellegzetes színes, csörgősipkás öltözete valóban létezett, a rendhagyó viseletet azonban csak „munkaidőben” hordták, a hétköznapokban a többi szolgáéhoz hasonló egyszerű öltözetben jártak.

Köntörfalazás nélkül beszélhettek egy olyan környezetben, ahol mindenki más köteles volt nyájasan – linkelni. Büntetlenül űzhettek tréfát az uralkodójuk, azok hitvesei és családjaik, udvartartásaik tökéletlenségeiből, azaz mutathattak rá a fejlesztendő vagy problémás területekre. Ennek köszönhetően a bolond gyakran hasznosabbnak bizonyult a várúr számára, mint hivatásos tanácsadói. Sok uralkodó valóban legfőbb tanácsadóként tekintett a bolondjaira, „nemesi” juttatásokkal ismerve el munkájukat.

Napjainkban a régi csörgősipkás udvari bolondok emlékét – és fontosságát – a francia kártya legértékesebb lapja, a sok helyen és helyzetben komoly hozzáadott értéket képviselő Jolly Joker őrzi.

Az ’udvari bolond’ munkakörének a középkor végével áldozott le, a 17. század folyamán a bolondok lassan eltűntek az európai nemesi és királyi udvarokból. Magyarországon a Mohács csatavesztés után szűnt meg fokozatosan – a középkori királyi udvari élettel együtt – az udvari bolond pozíciója, bár egyes főúri házaknál még a 18–19. században is alkalmaztak a háziak szórakoztatására szolgáló - bohócokat (de ez már egy másik munkakör!). A pozíció a 20. században azonban a tongai királyi udvar jóvoltából újjáéledt. Az amerikai Jesse Bogdonoff az 1990-es években kapcsilt munkakörban nemcsak udvari bolondként, hanem pénzügyi tanácsadóként is szolgálta a polinéziai állam királyi kormányzatát. Igaz később perbe fogták, mert 26 millió dollárt - az ország éves költségvetésének több mint felét kitevő összeget - elsikkasztott...

Budapesti SILÓTISZTÍTÓ

MADARÁSZ - PÁSZTOR - HALÁSZ - RÉVÉSZ - PÁKÁSZ - VADÁSZ

Tudta, hogy a Corvinus Egyetemnek otthont adó egykori Fővámház palota déli homlokzatát, hat jellegzetes ősi magyar - legalábbis a tervező Ybl Miklós építész, és a külső dizájnért felelős August Sommer szobrász szerint - a vizes-lápos-mocsaras-nádas alföldi területekre jellemző, halászó-vadászó-pásztorkodó-gyűjtögető munkakört szimbolizáló, allegorikus munkásnő díszíti?

KOPOGTATÓ - mint Mary Anne Smith, Andrea U'Ren mesekönyvében

Az ipari forradalom hajnalától, amikor az emberek a cirkadián és azon belül az alvásritmusához egyáltalán nem alkalmazkodó műszakokban kezdtek el dolgozni - ám annyit azért nem kerestek, hogy ébresztőórát vásároljanak maguknak - egy szükségszerű foglalkozás nyert teret Nagy-Britanniában és Írországban (és tartotta magát egészen az 1940-50-es évekig), az úgynevezett kopogtató, akinek – szintén nem túl jól fizető – hivatása mások reggeli ébresztése volt. A kopogtatók legfontosabb munkaeszköze

• a rövid és hosszú, bambuszból készült, horgászbotszerű pálca;
• valamint az üreges, borsószemek kilövésére használt szívószálszerű lövőcső

voltak, amelyek segítségével az emeleti ablakokat is elérve kopogtak be a fizető kliensekhez, előírás szerint abba sem hagyva ezt, amíg meg nem bizonyosodtak az ébresztés eredményességéről.

Ez azért nem volt annyira megerőltető meló, de a fizetség nagyon csekély, mindössze néhány penny volt hetenként (sokan, például rendőrök, csak másodállásként űzték), sőt, ha a kopogtató a munkáját nem tudta elég diszkréten (csendben) elvégezni, nem elég, hogy a nyakára hívták a rendőrséget, hanem még „ingyen” is dolgozott, hiszen a feljelentőt "grátisz" ébresztette.

FEREDŐS

GOROMBAKOVÁCS - és nem goromba kovács

Raposáné Joli, üzemi manekenből lett az Óbudai hajógyárban gorombakovács-művezető 1974-ben. Nem goromba művezető, hanem a brutális izomzatú, kizárólag férfi gorombakovácsok művezető(nő)je. Ők dolgoztak a kalapácsgép “keze alá”, szedték ki a kemencéből a tűzforró, 20x20-as vastömböket, és kovácsolták formára azokat.

Azokban az időkben (2000. május 30-án aztán az egész gyárat bezárták...) országosan is alig volt pár ember, akik értett a gorombakovácsoláshoz, és bírta a vele járó kemény és forró fizikai munkát, vagy aki hajlandó volt egyáltalán a többtonnás gőz- és légkalapácsokkal izzó acéltömbökkel szobrászkodni.

A gorombakovácsoknak meg is volt a respektje! A májuselsejei felvonulásokon például, ők kapták a leghangosabb elismerő tapsot.

RIKKANCS - rikoltozás három műszakban

A századforduló idején, a tömegsajtó megszületését követően az eladott lapok példányszáma az egekbe ugrott, nem kis részben az utcán rohangáló, hangosan rikoltozó rikkancsoknak köszönhetően. Ezek az utcai újságterjesztők - akik lehettek a lapszerkesztőségek által foglalkoztatott „házi”, vagy „szabadúszó” újságoslegények is - közötti hierarchia szerint a főrikkancs szervezte a munkát: a rikkancscsapatok pókhálóként szőtték be a várost és a napilapok (reggeli, délutáni, esti) kiadásához igazodva, gyakorlatilag három műszakban, staféta-szerűen terítették a lapokat.

A tapasztalt, idősebb rikkancsok, akik sok esetben maguk is gyerekek voltak még, az utcákra mentek és kb. 300 lépésre megálltak egymástól. A jól futó fiatalok (elosztók) az adott lapok kiadóhivatala előtt gyűltek össze és várták, hogy megérkezzenek a reggeli kiadások, amely lapkötegeket aztán a futók szétkapkodták, és egy példányt a kezükben lobogtatva, teli torokból rikkantva a legújabb szenzációkat

Lebukott a panamázó politikus!”Újabb fejlemények a budai gyilkosságban!”Óriási szenzáció! Tóth Gergely felszámoló urat megverte egy medve a háza kertjében!”A lengyelek az éjjel betörtek német földre! A német hadsereg osztagai fegyverrel válaszoltak a támadásra!"

mindenki a saját „területe” felé vette az irányt, a már ott álldogáló rikkancstársnál hagyva aztán egy-egy köteg újságot. Fél óra sem kellett hozzá, és a főváros külső kerületeiben is hallhatták, és persze olvashatták a friss (bulvár) híreket.

Ezek után nem véletlen, hogy a kor embere úgy vélte, hogy az a fiatal, aki rikkancsnak áll, nem fog elzülleni, ugyanis az egész napi kemény lótás-futás-rikoltozás után, már nem bírja törni a fejét semmilyen rossz dologban.

Az új lapok egymás után jelentek meg, így bőven akadt terjesztői munka, és rikkancs szinte bárki lehetett, ha bírta a melót. Kicsit később az 1910-es években aztán a rikkancsrendelet szerint sánta, testi hibás, vagy 18 alatti (kiskorú) már nem volt alkalmazható ebben a munkakörben. A szigorítások ellenére azonban nem csökkent a rikkancsok száma, és bár Krúdy Gyula már 1926-ban elsiratta a rikkancsszakmát, az 1930-as évek elején, csak az Est-lapok mintegy 6100 utcai terjesztőt foglalkoztattak. 

Villamospostás

A szombathelyi villamost három motorkocsival 1897. június 4.-én indította el a Vasvármegyei Elektromos Művek a szombathelyi vasútállomás régi épülete és a Püspöki Iskola, majd később a Kálvária között.

Így Budapest és Pozsony után Szombathely lett a harmadik magyarországi város, ahol ekkoriban villamos közlekedett, amely azonban attól vált igazi kuriózummá, hogy mozgó postaládaként is szolgált. A szerelvények elejére levélszekrénykéket helyeztek el, így, amerre a villamos járt, mindenki bedobhatta a leveleit, melyeket aztán a posta környékén ürítettek. Ezt a szolgáltatást az évszázad elején vezették be és nagyjából 50 évig működött is. 

A szombathelyi villamás-hálózat, amely kezdetben évi 2-300 ezer, majd a hosszabbítás után már 1 milliónál is több, az 1970-es években pedig az évi 7 milliót is meghaladó utast szállított, utolsó, 6-os számú kocsija 1974. augusztus 20-án 20.44 perckor gördült be a Kálvária utcai remízbe.

FEDÉLZETI MÉRNÖK - az égi mindenes

A (polgári) repüléssel kapcsolatban a legtöbb repkedő turista számára a hajózó személyzet kimerül a pilótákban és a légi-utaskísérőkben, pedig a többmotoros repülőgépek megjelenése óta számos egyéb hajózó is szerepet kapott, illetve munkakört töltött be a repülőgépek fedélzetén. Ilyen volt a fedélzeti – kezdetekben -szerelő, majd -technikus, végül – -mérnök, aki közvetlenül foglalkozott az adott repülő-technika műszaki üzemeltetésével égen és földön egyaránt (üzemanyag, nyomás, hidraulika, áramellátás, fagyvédelem, oxigén, világítás, hűtőrendszer, a repülés előtti műszaki ellenőrzés, tömeg és egyensúly kalkuláció, a repülés különböző szakaszaiban a megfelelő teljesítmény beállítása, stb.).

Bár a fedélzeti mérnökéhez hasonló munkakörök manapság is megtalálhatók néhány nagyobb merevszárnyú repülőgépen, helikopteren, sőt űrrepülőn, az 1970-es évektől kezdődően azonban az integrált áramkörök megjelenésével, a különféle rendszerek kezelésének automatizálásával és az adatfeldolgozás felgyorsulásával fokozatosan csökkent az igény a pilóta fülke harmadik ülésének fenntartására, az esetleges műszaki, mechanikai problémák megoldása is a két pilóta valamelyikére hárul.

Magyarországon a MALÉV által üzemeltetett utolsó Tu-154-es 2001. március 28-i utolsó replését követő, a légi forgalomból történő kivonása pecsételte meg végérvényesen a fedélzeti mérnökök sorsát, amely egyben azt is jelentette, hogy ez a szakma, végleg megszűnt a hazai polgári repülésben.

BÜFÉDÁMA

A dolgozó nő mind szegény nő: csak a kitartott nőknek egy része él jól és fényesen" (Népszava, 1914. január 15.)

1914. január 10-én a Duna által partra vetett díszes utazókosárban „körülbelül 30 éves, keresztény típusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű” nő holttestére bukkant két kavicsszállító bérfuvarozó. És bár „ékszert, fésűt vagy más e fajta tárgyat” nem találtak a holttest mellett, amelyet „fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke-dísszel” borított, a holt lány jóltápláltságából és ápoltságából egyértelműen látszott, hogy jómódú tetemmel van dolguk. A későbbi nyomozás meg is állapította, hogy az áldozatot „aki dúsgazdag barátja jóvoltából százezreket érő ékszer birtokába került, ezért a kincsért tette el láb alól a házvezetőnője, Kobory Róza és ennek szeretője, Nick Gusztáv facér péksegéd”.

Az akkori bulvársajtó az ügyet persze szenzációként és minden részletre kiterjedően tálalta és taglalta, azt sem rejtve véka alá, hogy az áldozat a pesti éjszaka korábbi „királynője”, a Fővárosi Orfeum Kávéház keresett büfédámája Turcsányi Emília, vagy ismertebb nevén, Mágnás Elza volt. 

A büfédáma, bármily gúnyosan, sőt lekicsinylően hangzik is manapság, kifejezetten exkluzív, attraktív, ráadásul nagy meggazdagodási potenciállal, és épp ezért sok lány számára az egyetlen, a szegénységből kitörési karrierrel kecsegtető állás volt az akkori Pest – éjszakai, félvilági, dekadens – munkaerő-piacán.

Miután az orfeumban az előadás véget ért, a felajzott és műértő publikum a nézőtérről az orfeum kávéházába tódult az újabb mulatságba, ahol bájos, elragadó, de arisztokratikus viselkedésű, selyembe és bársonyba öltözött úrnők és úrikisasszonyok háziasszonyként fogadták a fáradhatatlan, éhes és szomjas éji vendégeket. Ők voltak a büfédámák, akik munkaköri kötelezettségeik és szerepeik szerint

• odaültek a vendégek asztalához (adott esetben a szeparéban…);
• segítettek az étel és ital választásban;
• megtanították a kevésbé úri vendégeket (hal)késsel és villával enni, ételt garnírozni;
• végül haza is kísértethették magukat – a saját magát ezért a kegyért igen boldognak (és szerelmesnek) vélt vendéggel…

Nos, ilyen boldog vendég volt Schmidt Miksa bécsi bútorgyáros is – a mai Kiscelli Múzeum, akkori lakója – aki a nálánál vagy 20 évvel fiatalabb Elzát a találkozásukat követően mindenféle drága holmival halmozta el. Az eredetileg mosogatónőként, cselédként, felszolgálóként, majd pedig a büfédámaságig "emelkedő" felvidéki lány pedig, Krúdy Gyula szavaival élve „...sokkal butább volt – mint társnői mondták –, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek”, elfogadta az ajándékokat, többel között azokat az ékszereket is, amelyek aztán a vesztét okozták…

Ez a kitartott nő, aki szegény, utazókosárban végezte életét, millió koronára rugó vagyont szerzett és havonta, az újságok hírei szerint, 25.000 korona bért kapott a gavallér gyárostól. Ez naponta 800 koronát tesz ki, annyit, amennyinél többet sok munkás egész év alatt nem keres meg. A havonta huszonötezer koronát „kereső” prostituált mellé gondoljuk oda a többi kereső nőket! Hivatalos kimutatások szerint Magyarországon 1388 nő dolgozik a bányákban. Ezeknek a nőknek, ugyancsak a kormány hivatalos kimutatásai szerint, átlagos napi keresete egy korona harminc fillér, évi keresete háromszáznyolcvan korona. A tolnai, győri, komáromi m. kir. selyemfonodákban dolgozó munkásnők kereseti viszonyairól ugyancsak a hivatalos jelentés azt állítja, hogy Tolnán egy 17 éves munkásnő napszáma egy korona tizennégy fillér, egy 16 évesé 83-86 fillér. Ezek készítik azt a selymet, amelybe a Mágnás Elzákat csomagolják. A váci szövőgyárban napi 14-15 óra munka mellett 60-80 fillér a napszám. A levélboríték-készítő munkásnők bérét mostanában javították 15 százalékkal: a javítás után az első éves munkásnők hetibére 10.50 korona. Varróleányok heti 8-10 koronás, irodai alkalmazott nők heti 25-30 koronás keresettel ezrével, tízezrével akadnak. Azt tanítják az iskolákban: a társadalom megbecsüli a munkát. A becsülésnek a mai világban nincsen más értéke, mint a pénz. Nézzétek, milyen becsülete van a hasznos és szükséges munkának és milyen a prostituált „munkájának”!Minő világ ez az isten teremtette és berendezte, pap és törvény védte világ, amelyben a nők óriási többségének csak a nyomorúság és becstelenség között lehet választania és amelyben a jólét és erkölcsi züllés szinte elválaszthatatlan a nők számára.  (Népszava, 1914. január 15.)

SZEMÉTSZÁLLÍTÓ BÉRFUVAROZÓ - így szemétgyűjtöttünk mi

"Egy különös történetet olvastam a minap. Az előző századforduló idején játszódott, és egy szemetesemberről szólt, aki azelőtt vízárus volt, és ehhez a ferencvárosi partszakaszon nyerte ki a vizet a Dunából. De aztán akkora zsúfoltság lett a parton, hogy már nem fért hozzá a folyóhoz. Így lett szemetes, és hordta a város hulladékát lovaskocsijával Kőbányára, vagy ha kellett még messzebb, a szentlőrinci Cséry-telepre." Kemény István: Duna-szindróma (Budapest Nagyregény)

…hajnaltól délig összegyűjtöm a házak szemetét, szalajtom a csengettyűs fiút, jönnek a cselédek a vedreikkel, s míg ők a csengettyűsöm bájosnak mondott orcáját simogatják, én meg az oldalpallóról a nyílásba verem a mocskukat, <…> s mikor üríteném, beléreked az egész kikezdhetetlen miskulancia, kézzel kell megbontani, az ujjaimmal kikaparni, kibányászni a tömböt. <…> Kampósbotommal eloszlatom a torlaszokat, a tartály mélyére tuszkolom a rakományt, hogy a beöntőnyílás ne tömődjön el. <…> ...a szemetet Kőbányán vonatra rakják, s aztán már nem nekem büdösödik, hanem Csérynek. Igaz, hogy az ezredéves felhajtás idején rendszerint mind a húsz vonatvagon megtelt, mire kiértem, úgyhogy a rakományommal nekem kellett kihajtani egész a szentlőrinci telepig. Többet persze nem fizettek a fuvarért, és Lőrincen a lovam sem kapott abrakot, csak némi vizet…” Szvoren Edina: Titkos és általános (Budapest Nagyregény)

A lovas bérkocsik - legyen az szemét-, személy, vagy árúszállító bérfuvarozó - létezésük utolsó évtizedeiben is próbáltak a felszínen maradni, és a gépesített bérkocsitársaságokkal hadakozni, de 1936–37-re gyakorlatilag teljesen eltűntek a főváros utcáiról. 

 

SZTAHANOVISTA - a munka (kirakat) hőse

Az 1935. augusztus 30-ról 31-re virradó éjszakai műszakban, egy korábban mezőgazdasági alkalmi munkákból élő, de a magasabb bér reményében bányamunkássá kitanuló ukrajnai vájár (három kollégája segítségével, valamint a Centralnaja-Irmino párttitkára és egy helyi újságíró árgus figyelmétől kisér(t)ve) 5 óra 45 perc alatt, az akkori norma által előírt 7 tonna helyett, annak 14,5-szeresét, 102 tonna szenet bányászott ki.

Néhány héttel később – 227 tonnával – korábbi rekordját is messze felülmúlta, aminek eredményeként a szovjet sajtó hamarosan munkahőst (kirakatmunkást) kreált belőle, neve és arca rendszeresen megjelent újságokban és plakátokon (1935 decemberében a Time magazin címlapjára is felkerült), munkarendezvények, konferenciák, (párt)kongresszusok fő attrakciója lett, a tiszteletére vált augusztus 31. a szovjet bányásznappá, sőt a bányászvárost, amelynek közelében a rekord született róla nevezték el, illetve a nevére nevezték át. És persze felvételt nyert a kommunista pártba, sőt képviselői helyet kapott a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsában, a moszkvai Ipari Akadémián tanulhatott, majd igen magas pozíciókat kapott különböző bányaipari vállalatoknál.

Nos, ő volt Alekszej Grigorjevics Sztahanov, akinek neve – talán örökre – összeforrott az egyéni munkaversenyek és teljesítményfokozó munkavégzés később tömegmozgalommá váló, de mára már igencsak pejoratívvá vált elnevezésével. A sztahanovista persze nem munkakör volt, de mégis a kommunista klientúra egy kiemelt pozíciójává vált, hiszen maga Sztahanov is, 1943 és 1957 között például, a szovjet Széntermelési Minisztériumban látott el vezetői feladatokat, hivatalos munkaköre szerint a szocialista munkaversenyért felelt. Tette mindezt úgy, hogy Sztahanovot nem az ember feletti ereje, rendkívüli munkabírása, szaktudása, tapasztalata vagy agilitása tette a sztahanovista mozgalom névadójává (bár lánya szerint az apja „folyton azon gondolkodott, hogyan növelhetné a bánya termelékenységét”), hanem az az egyszerű tény, hogy a csákány helyett pneumatikus fejtőkalapácsot alkalmazva tudta, egyik műszakról a másikra, megsokszorozni a teljesítményét, és aztán, rövid időn belül csúcsra járatni a szocialista propaganda-munka-gépezet hatékonyságát.

HULLÁMVASÚTFÉKEZŐ - a legirigyeltebb pesti állás

1922-ben már megnyílt, de végső - mai - formáját 1926-ban nyerte el Európa leghosszabb (971 méteres) tisztán favázas, side-friction rendszerű (gravitációs elvű) hullámvasútja, amely az üzemeltető (mikor ki: az Angol Park, a Vidámpark, a Holnemvolt Park, stb.) mindenkori legnépszerűbb attrakciójának számított. Hétvégéken és ünnepnapokon akár száz méteres sor is kígyózott előtte. Példának okáért, 2014-ben, a bezárását megelőző évben, összesen 172.186 fő váltott rá jegyet, amely azt jelenti, hogy ebben az évben a Budapesti Hullámvasút szerelvényei nagyjából annyit futottak, mint a transzszibériai expressz a teljes vonalán.

A hullámvasutak közvetlen elődeinek azokat a lejtős pályákat tekintik, amelyeket az amerikai szénbányák környékén épültek ki az 1800-as évek első felében, hogy a bányavágatokban kitermelt és felszínre hozott kőszenet a bányatelepről, a gravitációt kihasználva könnyen és gyorsan a völgyekbe, a folyókhoz, a vasúthoz juttassák le. A szénszállításra kiépített kocsikon aztán időnként a bányászok is lerobogtak a völgybe…

Ezek után persze nem csoda, hogy Budapest legirigyeltebb állásai közé tartozott a szerelvények középső részén üldögélő hullámvasútfékezőé, akinek más dolga sem volt, mint hogy egész nap csak - gondolták sokan a végeláthatatlan sorban várakozva - hullámvasutazzon...

Ami azért nem volt ennyire egyszerű és teljesen felelősségmentes munkakör. 2015-ben például a fékező nélkül, de féltucat – az üzemeltetési rendet megsértő – utassal a fedélzetén indult el a hullámvasút, amely a pálya végére annyira felgyorsult, hogy az utolsó kanyarban a külső íven futó kerekek felemelkedtek a sínről - a kővé dermedt, perononfelejtett fékező szeme láttára. De személyi sérüléssel járó baleset hál’stennek nem történt sem ekkor, sem máskor, a pesti hullámvasútfékezők közel 100 éves karrierje alatt egyszer sem.

Arizónai GÖRL

Az 1932. december 16-án az Amerikából hazatelepült zeneszerző-karmester Rozsnyai Sándor és neje (Senger Mariska táncosnő) által megnyitott, üzemeltett, és Közép-Európa legmodernebb és pompázatosabb orfeumává fejlesztett Arizóna mulatóra Örkény István így emlékezett:

... a szórakozás nagyüzeme több száz alkalmazottal, még a pincéje, a gépháza is látványosság. Minden forgott, mozgott, emelkedett. A páholyok liftek voltak, elektromos legyezőkkel, asztali telefonnal, amivel a másik asztalt föl lehetett hívni. A táncparkett forgott, a közepe felemelkedett vagy leszállt, a mennyezet bonyolult emelők és csigák rendszerét takarta. S micsoda közönség! Angolok, franciák, németek, olaszok. És a nők, erről jobb nem beszélni. Az ember nem tud utána elaludni…”

…no meg a táncos „görlök”! Akiket Rozsnyainé (Miss Arizona), miután személyesen választotta ki őket „felöltöztette, hogy aztán levetkőztesse”, de akiknek az este 10-től hajnali 5-ig tartó műszakért kapott fizetése vélhetőleg nem érte el a „havi kétszáz pengő fixet, amivel az ember könnyen viccel”, hiszen sokuk normál polgári állással is rendelkeztek:

A táncoslányok/görlök számára többnyire  kényszerpálya volt a színpad: a szegénységből való kitörés lehetőségét látták benne, még az operaházak tánckarának tagjait is balettpatkányoknak nevezték.

• Bálint Kató divatrajzoló;
• Havernyik Márta egyetemi hallgató;
• Hubényi Rózsi vasgyári könyvelő (110 pengős fizetéssel);
• Kolcza Zsuzsi gépírónő (70 pengős fizetéssel;
• Mautner Margit zongoratanárnő;
• Nagy Lucy matyó hímző;
• Papp Manci tejbolt vezető;
• Ridder Emmy angol-, francia- és németnyelv-tanárnő

volt. Persze ennek az is oka lehetett, hogy revütáncosnőnek lenni, pláne az Arizónában nem jelentett nyugdíjas állást. A mulatóban fix 20 fős tánckarral dolgoztak, de a fluktuáció rendkívül nagy volt, mert Miss Arizona gyakran cserélte le a táncosnőit fiatalabbakra. A 25 éves már idősnek számított. 

Egyébként is csak 16 évet élt meg. A talán leghíresebb pesti mulatót, annak tulajdonosait, munkaadóit és foglakoztatottjait gyakorlatilag kinyírta a II. világháború háború…

SCHRÖDER - akit sorsolással választottak ki

A 13. századtól kezdődően egyre inkább bevett szokássá vált, hogy bizonyos dolgokról egyszerűen sorsolással döntöttek, így például arról, hogy ki árulhatott a piac legforgalmasabb pontján, vagy hogy ki tölthetett be egy-egy monopóliumnak számító hivatást.

A középkori Brugge-ben például ilyen monopóliumnak számított a schröderség, a boroshordókat rakodó, pakoló, szállítmányozó kocsisok, fuvarosok tevékenysége. A schröderség egy igen jól jövedelmező mesterség volt, mert a gyakorlatban azt jelentette, hogy csak a schröderek rakodhatták ki a boroshordókat a kikötőben, és aztán csak ők szállíthatták el azokat a vevőkhöz saját jogú adót kivetve a hordókra. Nem véletlen tehát, hogy ez a hivatás nemcsak foglakozás volt, hanem élethosszig tartó kiváltságnak is számított. Ha egy schröder meghalt vagy valamiért mégis kiebrudalták a hivatalából, akkor az utódját nem munkakörielvárások vagy kompetenciák alapján, hanem sorsolással választották ki azok közül, akik egy bizonyos összeget befizettek, hogy a nevük felkerülve egy cetlire bekerüljön a sorshúzó kosárba.

Amikor 1441-ben egy Pieter den Hont nevű volt schröder állását sorsolták ki, Brugge városának előljárósága fontos döntést hozott: a fődíj, vagyis a schröderi munkakör elnyerése mellett kisebb-nagyobb pénzdíjak kisorsolásáról is döntöttek. A kiegészítő pénznyeremények aztán sok olyan polgárt is hatékonyan ösztönöztek az egyébként egyáltalán nem olcsó szelvényvásárlásra, akik egyébként nem is akartak schröderek lenni, így ennek az aprócska változtatásnak köszönhetően, sokkal több pénz került a város kasszájába, mint az korábban történt. Az innovációnak persze gyorsan híre is ment a régióban, és Brugge városának példáját a többi flamand település is követte, 1441 és 1500 között legalább 82 hasonló sorsolást tartva, és egyben feltalálva a lottósorsolás máig élő intézményét.

ÜVEGHUTÁS - aki üveget csinál(t)

...hol volt, hol nem volt, az üveghegyen innen és túl, volt egyszer egy ember, aki üveget csinált. Talán Szíriában született és arra gondolt, olyan kemencét kellene építeni, ami olyan, mint egy vulkán. Mint a hegyből kifolyó láva ha megdermed, az obszidián, olyan lenne az ő kemencéjében az olvadék. Elindult hát a folyóhoz homokért, a bányába szódarögökért, az égetőkhöz mészért. Földből téglákat vetett, agyagból fazekat készített. A téglákból kemencét rakott, a fazékba homokot, szódát, meszet, összekavarta és alágyújtott, és rakta alá a sok fát a kemence oldaláról. Rakta a tüzet, megolvasztotta az első üveget kohójában, műhelyében, mai nevén: a hutában. Az olvadt üvegből gyöngyöket készített. És elindult útjára az üvegkészítő ember, és az üvegkészítés tudása apáról fiúra, nagyapáról unokára, mind a mai napig, több ezer év óta…” (egy Óbányai turisztikai információs tábláról)

PUBLICANUS - az adóztató jogot bérlő adóbérlő

Elfelejtetted befizetni az adódat? - (Ez az adók után történt. De minden az adók után történt. Adók már a pörkölt előtt is voltak.)  - William Goldman: A herceg mennyasszonya

Kevés gyűlöltebb munkakör van és volt a világon, mint az adóbehajtóé. Manapság sem örvendenek nagy népszerűségnek az adóhivatalok és azok munkatársai, de az ókori Rómában ez még inkább így volt, ahol 's amikor a Birodalom adóbevételeinek beszedésére nem erre szakosodott intézményeken, hanem személyes interakciókon keresztül került sor. A közvetett adók behajtására – sőt a rendszerből adódóan a kivetésére is – erre szerződött adóbérlő magánszemélyek (publicanus, a köz érdekében eljáró beszedők), vagy adóbérlő társaságok (societates publicanorum), az államtól/uralkodótól előzetesen a kincstár számára egyösszegben befizetendő summa fejében kaptak jogot (az adó beszedésére), amely összegnek aztán a többszörösét (akár tízszeresét is!) - ráadásul gyakran hatósági segédlettel - hajtották be az adóalanyoktól.

E működési modellből azonban szükségszerűen következtek az igazságtalanságok, a túlkapások, a visszaélések, amelyek általános krónikus elégedetlenséghez, sőt időnként lázongásokhoz is vezettek. Nem csoda, hogy még Jézusnak is megvolt a maga véleménye róluk:

„...nem erény azokat szeretni, akik téged szeretnek, hiszen erre még az adószedők is képesek”

Naná, hogy a másik, munkavállalói oldalról sem volt túl népszerű szakma a publicanus-é. Vélhetőleg a toborzás-kiválasztás sem volt egyszerű, de a munkaköri önkéntes fluktuáció is igencsak magas lehetett – egy korabeli papirusz tanúsága szerint legalábbis:

„Mivel az adóárverésen (…) a forgalmi és átírási adók bérlői vonakodtak ajánlatot tenni, hivatkozván arra, hogy nagy károsodásnak tennék ki magukat és így kénytelenek lennének elköltözni, írásban közöltem méltóságos helytartónkkal ez ügyre vonatkozó észrevételeinket. Most ő azt válaszolta nekem, hogy vizsgáljam át a korábbi adóbérleteket és könnyítsek, amennyire csak lehetséges, az adóbérlők terhein, nehogy az esőszaktól kényszerítve odébb álljanak. (…) mivel az adóbérlők nem vállalták a szerződéseket, más ajánlkozók pedig az ismételt kihirdetés ellenére sem jelentkeztek, írásbeli esküt vettem a forgalmi és átírási adók bérlőitől”

Ezek miatt aztán Augustus császár volt az, aki a történelem első ismert adóreformjával volt kénytelen elbíbelődni, átfogóan változtatva meg az adónemeket, a beszedés módját, és a beszedett adó kincstári kezelését. Az adókivetési jogot a saját provinciáiban az állami hatóságok (a quaestorok) kezébe helyezte vissza, de a szenátori tartományokban is korlátozták az adóbérlők jogait, amely (adó)intézkedések némi megnyugvást hoztak, és hosszú távon fennmaradtak ugyan, de az adóbeszedő munkakör népszerűségét azért nem teremtették meg…